„The fundemantal coerciveness of society lies not in its machineries of social control,
but in its power to constitute and to impose itself as reality.”
Peter L. Berger
Juhász Oszkár, a Jobbik jelöltje nyerte az időközi polgármester-választásokat Gyöngyöspatán. Ténykedését és annak eredményét előre megjósolni nem lehet, az mindenesetre sokatmondó, hogy "szebb jövő virradt Gyöngyöspatára" címmel tartott sajtótájékoztatót győzelme után. Ez alkalomból egy pár hónapja írt dolgozatomat olvashatjátok, mely a kialakult helyzet társadalmi okaira kérdez rá. Reblog és átütő iskolaszag, de talán nem lesz haszontalan.
A mai Magyarországon a nacionalista retorika politikai alkalmazásának sokadik virágzását éljük. A kormánytöbbség minden egyes cselekedetét a nemzet akaratának megnyilvánulásaként állítja be, míg a politikája ellen irányuló valamennyi kritikát és támadást „idegenszerű”, esetleg kifejezetten „nemzetellenes” erőknek tulajdonít. Ugyanezt a politikai beszédmódot radikalizálja a szélsőjobboldali Jobbik, miközben nyíltan a magyarországi etnikai kisebbségek, elsősorban a magyar cigányság elleni fellépésre biztat. Bár jóval nehezebb felfedezni, azért a cigányság kirekesztésének szimbolikája a kormánypártok politikájából sem hiányzik, sőt, egyes törvények, törvényjavaslatok cigányellenes hangvétele is kitapintható. Elsődleges társadalmi érdekünk a mai veszélyes állapot elemzése, föbb kiváltó okainak és lehetséges következményeinek feltárása. Mielőtt azonban megvizsgálnám a konkrét esetet, a nacionalizmus és a nemzeti identitás szociológiájának néhány elméleti kérdésére térek ki.
Bár a társadalomelmélet természeténél fogva a hétköznapi tudásánál reflektáltabb és kifinomultabb módon vizsgálja a társadalmi jelenségeket, az utca emberének tudáskészlete kevés területen különbözik olyan kiáltóan a szociológiai elméletek fővonalától, mint éppen a nemzet kérdéskörében. A köznapi interakciókban, a politikai és áltudományos nézetekben a nemzet általában öröktől fogva létező, meghatározott karakterrel, küldetéssel, és a világban pontosan kijelölt hellyel rendelkező entitásként jelenik meg. A nacionalizmus leginkább elterjedt tudományos elméletei, elhatárolódva ezen perennialista állásponttól, hangsúlyozzák, hogy a mai értelemben vett nemzetek a 18-19. század fordulójának termékei, tágabban a modernitás produktumai. Abban a kérdésben azonban, hogy pontosan milyen folyamatok állnak a nemzetek születésének hátterében, még a legelterjedtebb modernista elméletek között is megoszlanak a vélemények. Ernest Gellner például az ipari társadalom kialakulását, Benedict Anderson a kommunikációs technológiák fejlődését, John Breuilly pedig az állami hatalom erősödését tartja döntő tényezőnek. Sokan a nemzetivé váló elitek, avagy az „etnopolitikai vállalkozók” racionális érdekeit vélik felfedezni a nacionalizmus kialakulásának hátterében. A modernista irányzat szerzői kimondva-kimondatlanul azt sejtetik, hogy a modernitás korszakának lezárultával és a nemzetállamok jelentőségének csökkenésével a nacionalizmus és a nemzeti érzés is anakronisztikussá válik, a nemzeti identitás pedig más, globális és regionális kötődéseknek adja át helyét.
A tapasztalatok élesen ellentmondanak ezen optimista prognózisnak, a globalizáció korában nem csupán Magyarországon figyelhetjük meg az agresszív, kirekesztő nacionalizmus erősödését. A fent említett gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai változások véleményem szerint nem a nacionalizmus kiváltó okai, csupán annak történelmi hullámzásait befolyásoló tényezők. Ha a nemzeti érzés alapvető jellegét szeretnénk megragadni, érdemesebb a befogadói oldalra és a nemzeti identitásra koncentrálnunk, követve Anthony D. Smith-t, az etnoszimbolista irányzat prominens képviselőjét. Smith a nemzeti mitológiákat és szimbólumrendszereket vizsgálva arra kérdezett rá, hogyan helyezik el ezek a csoportot és ezáltal az egyént a világ rendjében. Továbbá a nacionalizmust a nemzátállamok kora előtti etnikumokhoz kapcsolta, így a nemzeti identitás antropológiai megközelítésére helyezte a hangsúlyt, a nemzeti elitek szerepét pedig több szempontból is korlátozottnak látta.
Visszatérve a magyar problémára, fenti megfontolásainkból következik, hogy ahhoz nem a populista és demagóg pártok racionális érdekei, hanem a tömegek nemzeti identitása felől érdemes közelíteni. Mert mit is tesz a politikai nacionalizmus? Nem többet és nem kevesebbet vállal magára, mint egy koherens világrend, egy nomos kialakítását. Ezek után minden eseményt e világrend értelmezési keretében interpretál, megszüntetve azok esetlegességét, kiszámíthatatlan voltát. A nacionalizmus nem más, mint az értelemadás egy módozata. A világ nemzeti értelmezése lehet merőben irracionális a jogállamiság és egyéni szabadság értékein nevelkedett balliberális értelmiség számára, a hétköznapi emberek szemszögéből azonban nagyon is érthető narratívának tűnik. Éppen ezért találhatott visszhangra a politikai retorika a választópolgárok körében. A nacionalizmus akkor lehet sikeres, ha objektív világteremtéséhez az emberek saját magukat is hozzá tudják kapcsolni, ha a körülöttük zajló eseményeket ők is a nemzet értelmezési keretében helyezik el, végül, ha internalizálják eme világértelmezési módot, s a nacionalista politika frázisait identitásuk részévé teszik. De vajon a közelmúlt mely fejleményei értékelték fel ilyen látványosan a nemzet, mint értelmezési kertet hitelességét? Három momentumot tartok fontosnak; az első univerzális, a másik kettő inkább magyar sajátosság.
Először is, a globális gazdasági és politikai folyamatok egy minden korábbinál átláthatatlanabb, értelmezhetetlenebb és - mondjuk ki - kiszámíthatatlanabb világot hoztak létre. Ebben a térben, még ha a nemzatállam objektív jelentőségéből veszít is, sokszorosára nő az az egyértelműség és biztonság iránti vágy, melyet a nemzet értelmezési sémája képes kielégíteni. A piacgazdaságból való kiábrándulás, mely a 90-es évek recessziója után a mostani válság hatására érte el tetőfokát, elindítja a magyarázat keresésének folyamatait, melyek sajnos gyakran bűnbakképző folyamatok is egyben. A dologtalan, segélyen élő cigányság képe egyfelől; a számító, önző zsidóság képzete másfelől remekül illeszkedik a felelősséghárítás jól ismert módozatai közé. Végül, a magyar demokratikus politikai kultúra hiányosságai, a Csizmadia Ervin által az „inkompatibilitás politikájának” nevezett, együttműködés-deficites állapot felelős azért, hogy a magyar átlagpolgár hajlamos minden egyszerű kormányváltást rezsimváltásként, rendszerváltásként, sőt, forradalomként felfogni, különösen akkor, ha az általa támogatott párt a győztes oldalra kerül. Erre az általános – értsd: nem a jobboldalra korlátozódó – felfogásra aztán már nem nehéz ráhúzni a nemzeti jelleget, mely nem csupán a győztes oldal identitását teremtheti meg, hanem az egész nemzet egységének illúzióját is, míg a valódi együttműködés hiányának és egymás szimbolikus kirekesztésének helyébe a kényszeredett „nemzeti együttműködés rendszerét” állítja.
Erre akár még rá is bólinthatnánk, mondván, hogy az identitásválasztás szabadságának feladása jutányos ár a biztonság és az értelmes világkép visszanyeréséért. Ám két párhuzamosan zajló eseménysor mindenképpen óvatosságra int. Az egyik a 2009-es romagyilkosságok folyamatban lévő pere, a másik a szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek által alapított, megfélemlítésnek és masírozásnak álcázott önvédelmi kiképzőtáborok látogatóinak nyíltan cigányellenes, erőszakos magatartása. Illetve - hozzáteszem - a kormány viselkedése, mely ahelyett, hogy egyértelműen fellépne a magukat cigánynak (is) valló, vagy cigányként azonosított polgárai védelmében, a nemzet egységéről szónokolva olyan kirekesztő intézkedéseket készül törvényi szintre emelni, mint a munkanélküli segély drasztikus csökkentése, a büntethetőség alsó korhatárának és az iskolakötelezettség korhatárának leszállítása. Belügyminiszteri nyilatkozatok emellett folyamatosan elbagatellizálják a cigányságot ért atrocitásokat, amikor pedig Pintér Sándor végre kilátogat Gyöngyöspatára, nem mulasztja el a fölényeskedő kijelentést, miszerint a közrendért meg is kell dolgozniuk a cigányoknak. Mindebből az olvasható ki, hogy az ország cigány származású lakosait a kormány legjobb esetben is másodrendű állampolgárokként kezeli, rosszabb esetben úgy tekint a cigányellenességre, mint a „nemzeti együttműködés rendszerének” alapjára.
Ez utóbbi forgatókönyvet valószínűsíti Orbán Viktor nyilatkozata, melyet a nemzeti konzultációs kérdőív eredményei kapcsán tett a TV2-ben. Ebben azt mondta, hogy a válaszadók azért utasították el a gyermekek után járó szavazati jogot, mert félnek, hogy az intézkedés a roma választópolgárokat hozná előnyösebb helyzetbe. E kijelentéssel nem az a legnagyobb baj, hogy fel sem veti annak lehetőségét, hogy valaki esetleg azért nem értett egyet a kormány javaslatával, mert a demokrácia alapvető értékeivel ellentétesnek érzi azt, ha valakinek a szava, preferált vagy kényszerűen választott életmódja miatt kisebb vagy nagyobb súllyal esik latba a közügyek eldöntésénél. Még csak nem is az a legfőbb gond, hogy a roma válaszadókat eleve kizárja a kormány érdeklődési köréből. Az igazi tragédia az, hogy a kormányfő tulajdonképpen lerasszistázta választóit, a cigányellenességet pedig a common sense olyan bebetonozott részévé tette, mely ehhez hasonló „jóhiszemű tévedéseket” is igazolhat. Hiszen – nyugtatott meg mindenkit Orbán – nem kell félni, lesz olyan megoldás, amely nem jár majd „a cigány és magyar népesség közötti arányok megváltoztatásával.” A kirekesztés evidenciája pedig – Peter Berger mottóul választott szavait figyelembe véve – még a társadalmi exklúzió fizikai gyakorlatánál is veszélyesebb lehet.
Poitr Rawicz magyarra nemrégiben lefordított, Az ég vére című holokausztregényének egyik jelenete jut erről eszembe. Borisz, a lengyelországi zsidó Ukrajna területén kerül börtönbe, s bár váltig állítja, hogy tiszta ukrán vér folyik ereiben, nemiszervén viseli a szövetség jelét, így zsidóként kezeli őt a börtön személyzete és cellatársai is, akik válogatott gonoszságokkal keserítik meg a négy fal közt töltött hónapjait. Végül a magát Jurij Golec-nek nevező Borisz sikeresen elhiteti a vezetőséggel, hogy egy felnőttkori nemi betegség miatt volt szükség a körülmetélésre, így elhagyhatja a börtönt. Cellatársai, megdöbbenve az újabb fejleményeken bocsánatáért esedeznek, mentségükként állítják, ők szentül hitték, hogy Golec úr hazudik, és valójában zsidó. „Ne nehezteljen Golec úr, igazságtalanok voltunk, de viselkedésünk forrásai tiszták voltak” – mentegetődzik szóvivőjük. A regény itt szemérmes hallgatásba burkolózik, mindazonáltal nem nehéz elképzelnünk Borisz zavarodottságát: ha belemegy a játékba, akkor identitásának maradékát is elveszíti; ha elmarad a cinkos összekacsintás, akkor önmagát ítéli halálra.
Valami hasonló történik nálunk is. A miniszterelnök és a „nemzeti együttműködők” a cigányellenesség szilárd talaján kacsintanak össze. A cigányság meg zavartan bámul. Valahonnét a társadalmon kívülről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése